Azt írta az unokatestvérem a legutóbbi posztom kapcsán, milyen érdekes, hogy kirakósként látom az itteni életet, mintha előre lehetne tudni, mi az a nagy egész, ami majd a végén kialakul. Nos, persze, nyilván nem lehet tudni, ezzel én is tisztában vagyok. Amikor leírtam, azt hittem, legalább a kép összeállásának a folyamatát átlátom. Persze ez sem igaz. Nem igaz, mert gyorsabb és lassabb annál, semhogy érzékelhessem.

Lassan vannak visszatérő arcok, többször találkozom velük, de rövid időre. Minden angol egyetemen különböző társaságok, society-k vannak. Én eddig kettőnek az alkalmán voltam, filmklubon és sakk-körben. A filmklubon John Carpenter The thing című klasszikus horrorját néztük. Beszéltük többekkel, hogy az Alien továbbgondolásának tűnik, szerintem sokkal szebb a képi világa. Furcsa film: úgy ijesztő, hogy közben kívül maradsz rajta, de ettől nem lesz tompább a hatás, egyszerűen intellektuális. A vetítés csúszott egy órát, és mivel két és fél órás a történet, pár mondatra tudtam csak maradni. Kár, hogy azóta nem volt vetítés, csak filmkészítő workshopok, ami engem nem érdekel. Jövő héten lesz újra, akkor megyek.

A társaság kb. 30-40 fő, tehát nem mondható tömegnek, de egy moderált beszélgetéshez szerintem sok. Volt bennem félelem, hogy nagyobbrészt filmszakosok jönnek, szóval hozzá se tudok szagolni, de nem ez a helyzet. Láttam némi szájhúzást a gyülekezéskor, hogy horrort nézünk, és elismerő szemeket a film után. Különös istencsudája az előítélet. Simán össze tudnék szedni mondjuk Tarantinóról – avagy, horribile dictu, Molnár Ferencről – számos olyan vonást, amelyek alapján bárki joggal szemétre való, közhelyes kultúrszélhámosnak tarthatná. És ezeknek a szerzőknek még van bőr a költői képén ahhoz, hogy ironizáljanak magán ezen a kockázaton.

A bandát egy Alexander Vanegas nevű filmszakos doktorandusz vezeti. Magas, vékony, energiabomba sármőr. Be nem áll a szája. Kb. a hetven százalékát értem annak, amit mond, mert még csak nem is hadar, hanem hullámzó a beszédsebessége. Azóta facebook-on chateltünk, nagyon érdeklődő. Az egész közösség jó ismerkedési terepnek tűnik.

A másik a sakk-kör, ott már többször voltam. Odajárnak a magányos kockák, akik este valami értelmessel akarják elütni az időt. Nekem való környezet. Ki van téve egy csomó tábla meg készlet, aztán: „Játszol?” „Aha.” Színválasztás, kezdünk. Ne tessék ennek a szociális értékén mosolyogni, óvodában is így indult. Csak-csak megindul később némi csevej. Át-átnéz az ember másik táblára. Egy-egy nehezebb állásnál többen odajönnek végigizgulni a végjátékot. A játszmák végén átbeszéljük a lehetőségeket. Jó, hogy lehet, szabad nevetni a komolyabb elnézéseken. Sajátos metszete ez az emberi magatartásnak. Van a fapofa, felhúzott száj, kíméletlenség. Azt hozta ki belőlem, hogy kapkodtam, hibát hibára halmoztam tudat alatt, hogy hamar vége legyen. Aztán van a nyughatatlan, Sherlock Holmes-féle rendszerező elme, egy pillanat alatt áttekinti a táblát, és felragyog a tekintete, mikor egy cifrább helyzetben érdemi elemzésre volt szükség. (Utána három lépésben bemattolt, de az már mindegy…)

A sakk kapcsán rájöttem, hogy türelmetlen vagyok. Nem általánosságban, hanem gondolkodásban. Ez zavar. Túl gyorsan lépek, túl hamar szeretném megtalálni a legfontosabb információt a kutatásban, szeretnék túllenni a pénzügyek intézésén, idegesít, ha kerülőt kell tenni egy útvonalon, mert nem ismerem a terepet. Most arról szól ez az időszak, hogy visszalassuljak.

Érdekes módon ez az angol nyelvre nem vonatkozik. Szép lassan szívom be a szókincset, mint a gőzt. A bővülés nem nagyságrendi, de a köznapi mondataim kisimultak, nem kell rajtuk gondolkoznom.

Járok németórára. Szerda este van, hattól nyolcig, szóval irritálóan későn. Mindig fáradt vagyok. Középfokú csoport, de egy részük szerintem alapfokon sem tud. Nekem úgy lenne kényelmes, ha csak németül folyna az óra. Fejlesztene is, és az angol sem keveredne bele. De ez a többiek felől tekintve irreális. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy ezen a szinten valaki azt se tudja megkérdezni, melyik feladatnál tartunk.

Az már ehhez képest luxusnak tetszik, hogy szerintem pazarlás minden egyes mondatszerkezetre külön órát szánni. Viszont most van először jegyzetelő emberem, szerencsére ő tud németül. Vele kapcsolatban zavarban vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy a kedvessége  kincstári-e vagy sem. Nagyon furcsa, hogy egy korombeli ember ül mellettem hétről hétre, és a kapcsolatunk se nem igazán hivatalos, se nem igazán személyes. Krysiának hívják, eddig a pedantériája a legtöbb, amit megtudtam róla.

A napjaim nagyobb részében egyedül dolgozom a szobámban vagy a könyvtárban. Nyolckor kelek, kettőkor ebédelek, este 10 körül fekszem. A közösségi események, amikről meséltem, este vannak, ilyenkor persze később kerülök ágyba. Szeretem a napok állandóságát. Eközben persze sok extra dolog történik, ezért is nem érzek monotóniát. De erről majd következőleg írok, s mivel most elmaradtam a beszámolással, hamar jelentkezem újra.