Feljegyzések egy peregrinációból

Intermezzo

2018. január 22. - mvince

Jó régen nem írtam. Időközben hazamentem az ünnepekre, és ez rengeteg olyasmit letisztázott, amire már szeptemberi indulásomkor gondolnom kellett volna; ám mivel nem tudtam, hogy szükségem lesz rájuk, nem jutottak eszembe. Angliai peregrinációm érdemi szakasza tehát tulajdonképpen csak most kezdődik. Ebben az írásomban arról vallanék, hogy miért, azaz, hogy milyen felismerésekkel jöttem vissza.

Azt hiszem, a legfontosabb az, hogy a tanulmányutamnak nincsen általánosan megfogalmazható célja. Természetesen szükséges, hogy elvégezzek bizonyos teendőket magammal és a kutatásommal kapcsolatban, de hogy mindez miről szól, hogy miért fontos, és hogy végtére is mit és hogyan kell csinálnom, azt nem lehet előre kijelölni. Régóta foglalkoztat az a kérdés – merőben gyakorlati módon, nem így, ahogy most filozófiai módon felvetem a problémát – miért adatott az embernek az akaratlagos cselekvés képessége, vagy ha tetszik, a döntés lehetőségének délibábja, ha egyszer életünk legfontosabb történései nem vagy nem kizárólag rajtunk múlnak? A legegyszerűbb példa az ünnep, mondjuk a karácsony: tudjuk, hogy nem az előkészületektől lesz olyan, amilyen, mégse úgy várjuk, mint a szánkba repülő sült galambot.  Sőt, alkalmasint nem is illedelemből, valamiféle külsődleges elvárásnak megfelelve tesszük meg, amit ilyenkor tenni szoktunk. (El tudjuk képzelni a karácsonyt bármiféle megkülönböztető gesztus nélkül, egyszerű otthon töltött hétköznap gyanánt?) No, én pontosan úgy jártam, mint a család, amelyik elfelejt szembesülni az ünnep tartalmával, mert nem kérdezi meg magától, mire vágyik, milyen végállapot reményében buzgólkodik voltaképpen. Mintha létezne minden ízében ideális ünnep, vagy még inkább, mintha ez tervezetten előidézhető lenne.

Canterburybe érkezvén kimondatlanul is valamiféle használati útmutatóra, bevásárlólistára, bédekkerre, életreceptre számítottam, amelyet a kezembe nyomnak, s ezt követve eljutok az út céljához. Nem kaptam meg. Ugyan kitől is kaphattam volna? Ehelyett az első két és fél itt töltött hónapom sajátos kóválygással telt, bármiféle bemérési pont nélkül. Találkoztam emberekkel, akikkel fogalmam se volt, miről tudnék beszélgetni. Bementem a könyvtárba, azt se tudtam, hova kapjak. Sokszor előfordult, hogy otthon maradtam a kollégiumban spekulálni, mert odakinn nem tudtam mit kezdeni magammal és az időmmel. Betömtem néhány vállalhatatlan hézagot a filmes műveltségemben. Vagy épp azon gondolkoztam, mit kellene a magyar könyvtárakból elolvasnom; miközben itt volt az orrom előtt Európa egyik legjobban felszerelt egyetemi könyvtára. Összességében nem lehet azt mondani, hogy rosszul éreztem volna magam, sőt, kifejezetten kellemes volt ez az ősz, de nem voltam boldog, mert nem tudtam, miért jöttem ide. Vakáción voltam – még ha dolgoztam is – ezzel pedig az éves bioritmusom nem tudott mit kezdeni. Közben pedig kísértett a ködös benyomás, hogy ennek elvben eufórikusnak, hurráélmény-szerűnek kellene lennie, holott egyáltalán nem az.  Mindazt, ami eddig ezen a blogon megjelent, ennek fényében tessék újraolvasni.

Mert közben mégis történt velem döntő változás, ezzel szembesültem decemberben Magyarországon. Megnyugodtam. Nem, soha nem voltam szorongó alkat, holott akár lehettem is volna. Egyszerűen arról van szó, hogy a magam számára észrevétlenül nőttem fel. A környezetemre való testi ráutaltságom és az általános családi béke elmosták bennem a kamaszkori lázadás természetes késztetéseit. Ez kényelmes volt, mondhatni mindenkinek, de komoly kockázatokat rejtett magában. Ha ugyanis egy kamasz, a lehető legkevésbé vadul bár, de szakít a szüleivel, azzal kialakít magában egy dacot, amely egymagában képes lehet áthajszolni őt az önálló életkezdés nehézségein. Hogy ezt mennyire szenvedi meg, az más kérdés, talán azon múlik, hogy egyebekben mit visz magával otthonról. Nálam az úti csomag tökéletes volt, a hajtóerő viszont hiányzott. Ezt csak azért írom le ilyen részletesen, hogy világossá váljék: itt nem Pán Péter-esetről van szó. Én őszintén úgy éreztem, el kell távolodnom a családomtól, fel kell nőnöm, csak mivel nem tudtam lendületből átugorni a küszöböt, megpróbáltam ezt racionálisan megtervezni. Az keltett bennem mély, hosszú távú félelmeket, hogy rájöttem, ez lehetetlen. Az elszakadási krízis összecsúszott a kapunyitási pánikkal, így aztán lélekben az otthon és a külvilág közti senkiföldjén találtam magam, és nem értettem, miért nem tudok továbbmenni kifelé, ha egyszer tényleg ezt szeretném. Sokat segített, hogy elköltöztem a szüleimtől a szomszédba, még többet, hogy a lakótársam, majd a kedvesem a közelségükkel rögzítették az elválasztottságot, de véglegesen csak a teljes elszigeteltség zárta le a folyamatot. Ezt kaptam meg Canterburyvel. Megnyugodtam, és így most már volt honnan hazaérkeznem. Ez derült ki az utazásom céljaként, és ez a válaszom a karácsonyi előkészület és tervezhetőség dilemmájára is. A tevőleges, célszerűen tervezett fázisokra azért van szükségünk, hogy azok késszé formáljanak minket a tervezhetetlen történések fogadására. Mert ami váratlanul ér, értelmezésében az is ránk van utalva, viszont erre az értelmezésre még akkor is fel kell készülnünk, ha nem tudjuk, mi fog történni.

A többi, amire az otthonlétem kapcsán rájöttem, mind ebből következik. Időigényes volt az átállás erre az önképre, én viszont türelmetlen voltam. Azokban a korábban említett időszakokban, amikor külsődleges, érzékelhető értelemben nem csináltam semmit, valójában ezzel voltam elfoglalva. Ez úgy tűnt fel, hogy az ünnepek alatt már zavart a semmittevés, pedig épp akkor nem volt különösebb feladatom.

Az ünnepi idő az oda-visszaút körülményessége, a több családban várt párhuzamos jelenlét és egyéb egészségügyi bonyodalmak okán kissé kuszára sikeredett. Sok örömet hozott, a felszabadító stabilitást viszont csak az új év adta meg. Mivel ez a blog a tanulmányutam dokumentálására hivatott, ezt nem is részletezném. Azt viszont mindenképpen, hogy amint a fent említett általános tanulságok tudatosultak, szakmailag is könnyebbé vált elhelyeznem magam az új körülmények között.

December utolsó napjaiban konzultáltam itthoni témavezetőmmel, s ebből a beszélgetésből világossá vált, hogy pontosan mit is kell megírnom Canterburyben szakdolgozatként. Eddig nem volt egyértelmű számomra, hogy nemigen érdemes az itteni Molnár-fogadtatás filológiai részleteivel bíbelődnöm, legalábbis addig nem, amíg az angol nyelvű adaptációk dramaturgiájáról képet nem alkotok. A megbeszélésben az volt a legmeghökkentőbb, hogy nem lehetett eldönteni, melyikünk mondja ki épp a másik gondolatát. Visszacsatolva az általános felismerésekhez, ekkor hittem el igazán, hogy magamtól is képes leszek átlátni azt a bizonyos nemzetközi kontextust a kutatásomhoz. Mindenesetre most, hogy visszaérve nekiálltam, a szó szoros értelmében nem látok ki a munkából. Ezt a szöveget lelkiismereti okokból kezdtem írni, annyira rég adtam hírt magamról.

Canterburybe visszaérkezve egyébként szintén volt olyasféle benyomásom, hogy hazaértem, de ez ekkor már nem volt meglepő. Hamar visszaállt a napi rutin. Tíz nappal a szemeszter kezdete előtt értünk vissza, nagyon mély csönd volt a kampuszon. Ebben kényelmes volt kipihenni a fáradalmakat, különösen Jánosnak, a segítőmnek, aki akkor még javában szenvedett az influenzától. Aztán amint ő meggyógyult, én következtem. (Nem tudni, hogy a kedvesemtől kaptam el, vagy egyszerűen csak nem voltunk körbefűtve. A fűtés itteni működése máig rejtély mindkettőnk előtt.) A betegséget gyógyszer nélkül, extra takarókkal, teával átvészeltem, mostanra kutyabajom. Azóta a reggeli müzlit nem számítva tej helyett teán élek. Olcsóbb is – habár ez nem sokat számít, tudniillik az élelmiszer szinte olcsóbb, mint Pesten – meg kevésbé is hizlal. A tej ugyanis sokkal zsírosabb, mint Magyarországon.

A betegség csak az időbeosztás szempontjából volt igazán kellemetlen. Eredetileg úgy terveztem, hogy rápihenéssel együtt lesz három kényelmes napom dolgozni a következő szupervízióm előtt, ez másfélre zsugorodott. Szerencsére megértőek voltak, kaptam haladékot. Összeütöttem egy igen-igen vázlatos Molnár-portrét angolul. A találkozó fő tétje az volt, meg tudom-e győzni a témavezetőimet a Liliom bevonásáról a vizsgálatba. Ez az a Molnár-mű, amelyhez a mindenkori külföld a leginkább tudott kapcsolódni. Mivel eddig másról volt szó, először meglepődtek, aztán persze könnyen ráálltak a dologra. Abban állapodtunk meg, hogy bemutatom a Játék a kastélybant mint a Molnár-dramaturgia alapszólamát, és a Liliomot mint kivételt. Iszonyatos terjedelmet kérnek szakdolgozat címén (kb. 120 oldal), úgyhogy bőven indokolt a kettős fókusz.

 

Itt tartunk most. Még több posztra való közölnivalóm van, úgyhogy tényleg mindjárt folytatom.

LEGO-kockák 1.

 Azt írta az unokatestvérem a legutóbbi posztom kapcsán, milyen érdekes, hogy kirakósként látom az itteni életet, mintha előre lehetne tudni, mi az a nagy egész, ami majd a végén kialakul. Nos, persze, nyilván nem lehet tudni, ezzel én is tisztában vagyok. Amikor leírtam, azt hittem, legalább a kép összeállásának a folyamatát átlátom. Persze ez sem igaz. Nem igaz, mert gyorsabb és lassabb annál, semhogy érzékelhessem.

 

Lassan vannak visszatérő arcok, többször találkozom velük, de rövid időre. Minden angol egyetemen különböző társaságok, society-k vannak. Én eddig kettőnek az alkalmán voltam, filmklubon és sakk-körben. A filmklubon John Carpenter The thing című klasszikus horrorját néztük. Beszéltük többekkel, hogy az Alien továbbgondolásának tűnik, szerintem sokkal szebb a képi világa. Furcsa film: úgy ijesztő, hogy közben kívül maradsz rajta, de ettől nem lesz tompább a hatás, egyszerűen intellektuális. A vetítés csúszott egy órát, és mivel két és fél órás a történet, pár mondatra tudtam csak maradni. Kár, hogy azóta nem volt vetítés, csak filmkészítő workshopok, ami engem nem érdekel. Jövő héten lesz újra, akkor megyek.

A társaság kb. 30-40 fő, tehát nem mondható tömegnek, de egy moderált beszélgetéshez szerintem sok. Volt bennem félelem, hogy nagyobbrészt filmszakosok jönnek, szóval hozzá se tudok szagolni, de nem ez a helyzet. Láttam némi szájhúzást a gyülekezéskor, hogy horrort nézünk, és elismerő szemeket a film után. Különös istencsudája az előítélet. Simán össze tudnék szedni mondjuk Tarantinóról – avagy, horribile dictu, Molnár Ferencről – számos olyan vonást, amelyek alapján bárki joggal szemétre való, közhelyes kultúrszélhámosnak tarthatná. És ezeknek a szerzőknek még van bőr a költői képén ahhoz, hogy ironizáljanak magán ezen a kockázaton.

A bandát egy Alexander Vanegas nevű filmszakos doktorandusz vezeti. Magas, vékony, energiabomba sármőr. Be nem áll a szája. Kb. a hetven százalékát értem annak, amit mond, mert még csak nem is hadar, hanem hullámzó a beszédsebessége. Azóta facebook-on chateltünk, nagyon érdeklődő. Az egész közösség jó ismerkedési terepnek tűnik.

 

A másik a sakk-kör, ott már többször voltam. Odajárnak a magányos kockák, akik este valami értelmessel akarják elütni az időt. Nekem való környezet. Ki van téve egy csomó tábla meg készlet, aztán: „Játszol?” „Aha.” Színválasztás, kezdünk. Ne tessék ennek a szociális értékén mosolyogni, óvodában is így indult. Csak-csak megindul később némi csevej. Át-átnéz az ember másik táblára. Egy-egy nehezebb állásnál többen odajönnek végigizgulni a végjátékot. A játszmák végén átbeszéljük a lehetőségeket. Jó, hogy lehet, szabad nevetni a komolyabb elnézéseken. Sajátos metszete ez az emberi magatartásnak. Van a fapofa, felhúzott száj, kíméletlenség. Azt hozta ki belőlem, hogy kapkodtam, hibát hibára halmoztam tudat alatt, hogy hamar vége legyen. Aztán van a nyughatatlan, Sherlock Holmes-féle rendszerező elme, egy pillanat alatt áttekinti a táblát, és felragyog a tekintete, mikor egy cifrább helyzetben érdemi elemzésre volt szükség. (Utána három lépésben bemattolt, de az már mindegy…)

 

A sakk kapcsán rájöttem, hogy türelmetlen vagyok. Nem általánosságban, hanem gondolkodásban. Ez zavar. Túl gyorsan lépek, túl hamar szeretném megtalálni a legfontosabb információt a kutatásban, szeretnék túllenni a pénzügyek intézésén, idegesít, ha kerülőt kell tenni egy útvonalon, mert nem ismerem a terepet. Most arról szól ez az időszak, hogy visszalassuljak.

 

Érdekes módon ez az angol nyelvre nem vonatkozik. Szép lassan szívom be a szókincset, mint a gőzt. A bővülés nem nagyságrendi, de a köznapi mondataim kisimultak, nem kell rajtuk gondolkoznom.

Járok németórára. Szerda este van, hattól nyolcig, szóval irritálóan későn. Mindig fáradt vagyok. Középfokú csoport, de egy részük szerintem alapfokon sem tud. Nekem úgy lenne kényelmes, ha csak németül folyna az óra. Fejlesztene is, és az angol sem keveredne bele. De ez a többiek felől tekintve irreális. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy ezen a szinten valaki azt se tudja megkérdezni, melyik feladatnál tartunk.

Az már ehhez képest luxusnak tetszik, hogy szerintem pazarlás minden egyes mondatszerkezetre külön órát szánni. Viszont most van először jegyzetelő emberem, szerencsére ő tud németül. Vele kapcsolatban zavarban vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy a kedvessége  kincstári-e vagy sem. Nagyon furcsa, hogy egy korombeli ember ül mellettem hétről hétre, és a kapcsolatunk se nem igazán hivatalos, se nem igazán személyes. Krysiának hívják, eddig a pedantériája a legtöbb, amit megtudtam róla.

 

A napjaim nagyobb részében egyedül dolgozom a szobámban vagy a könyvtárban. Nyolckor kelek, kettőkor ebédelek, este 10 körül fekszem. A közösségi események, amikről meséltem, este vannak, ilyenkor persze később kerülök ágyba. Szeretem a napok állandóságát. Eközben persze sok extra dolog történik, ezért is nem érzek monotóniát. De erről majd következőleg írok, s mivel most elmaradtam a beszámolással, hamar jelentkezem újra.

Keresem a helyem

Most tartok ott, mint az okos lány a mesében: itt is vagyok, meg nem is. Rengeteg minden kiderült, előkerült egy hajcsomó a fürdőszobám lefolyójából, lassan eltalálok a megfelelő helyekre a kampuszon. Az a felszabadító tágasság, hogy most aztán enyém a világ, még nem tört rám. Ezt vártam, de most kezd tetszeni, hogy lépésről lépésre érzem át a helyzetet.

 

Egyedül vagyok, gondolkozom. Szeretem ezt. Megszoktam. Itt elég nagy a bulikínálat, elmentem egy-kettőre, hogy ne maradjak ki semmi jóból, de arra jutottam, mint otthon: ez a helyzet nem nekem való. Itt ráadásul még erősebb ez az érzet, mert háttérzaj mellett lényegében semmit nem értek angolul. Érzem magamon a társasághiányt, de megnyugtat, hogy a célzott kapcsolatépítés jól megy, tehát csak idő kérdése a dolog. A múltkor megismert Katrine-nal pl. fecsegtünk egy jót a minap egy kávé mellett. Ha egy dán és egy magyar Angliában találkozik, elég sokáig tudnak egymásnak újat mondani. Színházról esett szó főleg persze, ő a gyakorlati oldal iránt érdeklődik, amit „emberi”-nek szokás nevezni. (Én ódzkodom ettől a szótól, annyira általános.)

 

Csatlakozott hozzánk egy Svájcból való antropológus barátnője is Katrine-nak, halk szavú tartózkodó személyiség; olyasvalaki, akire angol romantikus regényekben azt mondják: csendes teremtés. Nagyon meglepett, hogy amikor a beszélgetés mellékszálaként eszébe jutott Goethe, még körülírni se nagyon tudta, kire gondol. Az én pozíciómból tekintve még otthon is kihívás, hogy ne érezzen a környezetem a műveltség zsandárjának. Itt külön tudatosítanom kellett magamban, hogy az a fajta tablószerű, történeti elvű világirodalmi közkánon, ami nálunk annyira természetes (lévén a magyar nyelvközösség a nyugatiaknál sokkal erősebben fordításokra utalva), az ő iskolarendszerükben feltehetőleg ismeretlen. Ez a fajta tájékozottság sokkal kortársibb, azaz dinamikusabb és egyben esetlegesebb, mint a miénk.

 

A szakmaiságban ugyanezt a meglassúdottságot élem meg, mint a kapcsolatépítésben; pontosabban eseménytelen órák-napok után lökésszerűen és nagy tömegben jön az információ. Ez nagyon izgalmas és igen kimerítő, szinte egyfolytában fáradt vagyok emiatt. Szokom a ritmust.

 

Megvolt az első találkozásom a témavezetőmmel, vagyis a témavezetőimmel, merthogy hárman vannak. A kutatói szakoknak, tehát az ilyen mesterképzésnek és a PhD-nak is az a rendje itt, hogy minden egyes hallgató munkáját egy három tagú, ún. supervisory team felügyeli. A négyes (legalább) havi egyszer összeül, és megtanácskozzák a teendőket. 

 

Az én esetemben természetesen ismerkedő alkalomról volt szó. A team vezetője Peter Boenisch, a kortárs német rendezői színház kitűnő ismerője, Thomas Ostermeier monográfusa, egy európai hírű szaktekintély. Alig szólt, csak moderált, végig diplomáciai módon viselkedett. A másik két résztvevő Shaun May és Philip Hager. Előbbi a komédiaelméletek és a filozófia kapcsolatával foglalkozik. Ehhez még a kinézete is illeszkedik: golyófej, alacsony termet, fekete keretes szemüveg, kis teret bejáró kézi gesztusok, szóval amolyan bölcsész geek. Sokkal gyorsabban gondolkozik, mint ahogy beszél, pedig szinte hadar; emiatt állandóan tétovaságot látni rajta, holott csak azt mérlegeli, hol is kezdje. Az utóbbi a tudományosság háttérmunkásai közül való, a kortárs brit színház mindenevő kutatója. Jellemző, hogy ő összegzett a végén. Róla még írok bővebben.

 

Maga a megbeszélés olyan érzést keltett bennem, mintha pszichológusnál lettem volna: visszajelzés nélkül beszéltettek, közel másfél órán keresztül; csak egy-egy kérdést szúrtak közbe. Ez azért volt nagy kihívás, mert egyrészt idegen nyelven, másrészt idegen kulturális környezetben kellett beszélnem az eddigi munkáimról, leginkább Molnár Ferencről. (Fel is rémlett egy másik Molnár Ferenc emlékezetes mondata.) Megkaptam a kérdést, miért pont ide jöttem ezzel foglalkozni. Puff neki.

 

Nos. A magyar szakirodalom attól hangos, hogy Molnár nevét három földrészen ismerik. A helyzet az, hogy ez kb. hetven éve volt így utoljára. Molnár a nyugat-európai és amerikai kulturális köztudatban a féltávoli érdekesség szerepét töltötte be. Így egy filmek és színházak számára dolgozó szöveggyártó ipar ügyes munkásaként vált alkalmazhatóvá, gyors lejáratú sikerért cserébe. Mivel az öreg sokat élt a tengerentúlon és a Broadway-Hollywood tengelynek egyébként is nagyobb a hatástörténeti hatótávja, mint bármilyen európai színházrepertoárnak, úgy sejtem, Amerikában jobban ismerik a nevét. Itt nem, pedig ez nekem most jól jött volna. Mi több: a témám itteni viszonylatban extrém mértékben történetinek, múltbelinek számít. Azt hittem, a műfaji kulcsszavak bemondásával elémbe jön az itteni kontextus. Nem jött, és nem is fog. Nekem kell megtalálnom. Az említett kérdésre azt válaszoltam, azért vagyok épp itt, mert itt nagyon más a színházi közeg, mint otthon, és épp a kontraszt érdekel. Innen már magától értetődővé vált, hogy a fordítás és az adaptáció mint környezetváltozás lesz Ariadné fonala. Innen indulok.

 

Sok mindenről írnék még, de egyelőre csak az óráról írok, amin részt vettem, mert ez még idekapcsolódik. Az órát Philip Hager tartotta, ő hívott meg rá. Az alkalom nagyon izgalmas volt tartalmában is, én most nem untatnám olvasóimat a szakmai részletekkel. A kurzus a közönség szerepeiről és ennek vizsgálhatóságáról szól a színházi folyamatban. Rendezőszakosok járnak rá. A következő meglepetések értek:

 

  1. Nincs kínos csend az órán. Lehetne itt pszichologizálni, hogy bezzeg ők meg mernek szólalni, nincsenek traumatizálva és effélék, ez biztos így is van. Én meghatározóbbnak érzem a kulturális oldalt: itt társalgás folyt, még ha speciális feltételekkel is. Senki nem érzi felelősségének, hogy ott helyben maradandót alkosson. Kiderült, hogy előzetesen képzettebb vagyok náluk elméletileg, de ez egyszerűen nem számított. Azt se tudom, rájöttek-e. Nem indult be a szokásos reflex, hogy kompenzációképp túlbeszélem az órát, és ezzel mintegy kimetszem magam a hallgatók köréből. Többször is hozzászóltam, de többen is aktívabbak voltak nálam.

 

  1. A meglehetősen elvont téma ellenére a beszélgetés fogalomkészlete teljesen mindennapi és gyakorlatias volt. A többség menet közben jött rá, mennyire nem kéznél lévő kérdéseket taglalunk. Ez hidalta át a nyelvi gátlásaimat: azt mondhatom, minden szót értettem, ez néha még otthon se volt igaz. Mintaértékűnek tekintem az eljárást.

 

  1. Az előbbiek együttes következményeképp az óra a moderáció tanári gyakorlatának mesterpéldája volt. Tanításmódszertani értelemben félig zárt volt, azaz főbb egységeiben tervezett volt a felépítése, de a köztes lépéseket beszélgetés formájában tettük meg. Korábban rászoktam, hogy egyszerre figyeljem a tanagyagot és a tanítás módját. Itt az volt a döbbenetes, hogy az utolsó pillanatig nem látszott a tervezettség, a cél. Rendkívül ügyesen el volt rejtve a beszélgetés irányítottsága. Igaz, ebben közrejátszott a csoport aktivitása is.

 

Összességében fokozatosan illeszkednek a helyükre a mozaikok. Remélem, innentől gyorsulnak az események. Rövidesen jelentkezem újra.

Érkezés és első tapasztalatok

Szeretettel üdvözlök minden Olvasót!

 

Ezt a felületet azért hoztam létre, hogy az érdeklődők tudják követni, hogy s mint megy a sorom idekint, Canterburyben. A lényeg:

 

SIKERÜLT! Kiértem, egyben vagyok, a körülmények kiválóak, sok bennem a várakozás; bár a környezetváltozás nagyon kimerített, és ezért lassabban vágok bele a kalandba, mint azt előre elképzeltem. Ez az első poszt ezt a kényelmesnél talán hosszabban fejti ki, mert nem tudom, ki miről tud pontosan, és szeretném az informáltságot egységesíteni.

 

Röviden az előzményekről

 

A terv régi, miszerint a University of Kent lehetne külföldi tanulmányaim helyszíne. Az ötlet Paul Allain (akkori tanszékvezető, most dékánhelyettes) budapesti előadása nyomán született meg. Ő és itthoni mentorom, Jákfalvi Magdolna tanárnő igen közeli kollegiális viszonyt ápolnak egymással, így a kapcsolat hamar létrejött. A szervezés érdemi része tavaly év elején indult meg, amikor elnyertem a Sólyom-ösztöndíjat, és ezzel egyáltalán fölmerülhetett a projekt tényleges megvalósítása. Valószínűleg sokat fogok még itt arról írni, hogy az angolok számára a külföldi egyetemi hallgatók fogadása egyszerűen üzleti kérdés, mint ahogy az ilyesmi mindig is az volt, a középkortól kezdve: aki fizet, jöhet. Ennek fontos következményei vannak – részemről leginkább az, hogy pénzt kellett előteremtenem az útra, mégpedig sokat. Ezzel és a személyi segítésemmel kapcsolatban is komoly szervezési elmaradásaim voltak. Így amikor tavaly nyáron a szüleimmel kilátogattunk ide, hogy pontosítsuk a feltételeket, egyértelművé vált, hogy az utat el kell halasztanom egy évvel.

Eltelt ez az év, közben különköltöztem a szüleimtől, szereztem elektromos kerekesszéket, kedvesem lett, lediplomáztam itthon, stb. A szervezés folyt tovább, részben örökölve a korábbi gyerekbetegségeket. (Én ennek a folyamatnak a során kezdtem el megtanulni pályázni, időzíteni a hivatalos ügyeim intézését, nagyobb összegben pénzt kezelni. Ma sem mondom magam gyakorlottnak ezen a téren, sőt.) Az események akkor gyorsultak fel, amikor Laborczi Dóra interjúja nyomán médiabummá nőtte ki magát a tervem. Nagyon sok médium megkeresett, és az ügy pillanatok alatt országoyíssá vált. Egészen elképesztő helyekről és méretben kaptam támogatást. Az összegek a 2.000 Ft-tól a 10 000 dollárig terjedtek. S miközben persze arányaiban messze az utóbbi, Énekes Dániel adománya lendített a dolgon a legtöbbet, közben folyvást ott járt a fejemben a példázat a szegény asszony két fillérjéről (Mk 12, 41-45.). Nem hittem volna, hogy az emberi hálának létezik olyan nagyságrendje, ami ennek kapcsán máig elfog.

Segítőjelöltek is bőven akadtak, a legkülönbözőbb hátterekkel, motivációval. Nagyon nehéz volt választani. Állásinterjút kellett tartanom, holott munkavállaló sem voltam még soha. Rengeteg kezdő gyakorlati hibát elkövettem ennek során, talán még előkerül valaki, akinek még mindig nem válaszoltam… Szóval sok vargabetű jött közbe, de végül megoldódott ez is. A segítőmről annyit, hogy merő lelkesedésből, idevágó szakmai háttér nélkül jelentkezett (hacsak az állatgondozást nem vesszük annak, de ezt tán jobb, ha antropológiailag nem gondoljuk végig). Éppen az volt beszédes, mennyire nem a referenciák számítanak egy ilyen munkakör betöltésénél. A vele való együttműködés minősége döntött az együtt töltött próbanap során. Bővebbet nem írok róla, még a végén elolvasná, és ki tudja, hová fajulna a helyzet. Elég talán annyi, hogy alkatilag benne az Iskola a határon Szeredy Daniját látom megtestesülni, és ez ebben a helyzetben a legjobb, amit el lehet képzelni.

A tanulmányi rész ezalatt bonyolódott. Június közepén kiderült, hogy az a mesterszak, amire előzőleg már felvettek (European Theater), elegendő jelentkező híján nem indul. Adminisztratív megfontolásokból átírattam a jelentkezésemet a „Theater Making” nevű programba, ez színházrendező szakot jelent. Én ugyan tudós (ezen belül, ahogy mifelénk mondják, „elmélész”) volnék, de sebaj, gondoltam, csak szabaduljak be egyszer az egyetem könyvtárába, onnantól már az sem érdekel, ha nem lesz diplomám. Aztán megtaláltam, hogy van az egyetemnek ún. kutatói mesterszakja (research MA program). Ez egyfajta elő-doktorit jelent, témavezetett kutatással. Augusztus közepére jutottam odáig, hogy megírjam a kutatási tervet, csak már nem láttam értelmét, olyan közel volt a szeptember.  S aztán amikor már a konkrét felveendő órák egyeztetéséről leveleztünk, szóltak, hogy talán ez mégis jobban passzolna hozzám a kutatói szak, mit szólok hozzá. Összevakartam egy kutatási tervet (igen, ez a jó szó), elfogadták, átjelentkeztem. Az előkészületek sikerrel zárultak.

 

Itt megállnék egy megjegyzés erejéig. Akinek nincs most kapacitása spekulálni, ugorjon egy blokknyit.

 

Én most úgy érzem, ezt az utat legalább annyira nehéz volt előkészíteni és elindítani, mint végigcsinálni. Másképp fogalmazva: a projekt szakmai oldalát könnyen el tudom képzelni, évek óta hasonlót csinálok itthon. Az elmúlt évig bezárólag viszont én a szüleimmel éltem. Ez nemcsak azt jelentette, hogy ők tartanak el, hanem hogy az önállóság elemi formái kihívást jelentettek és részben jelentenek ma is a számomra. Az angliai út terve kapcsán készítettem életem első költségvetését. Most tanultam meg, hogy a hivatali protokollok szerint mikorra reális választ várni, és meddig illik válaszolni levélben vagy telefonon. Most kellett életemben először több hétre előre terveznem, közüzemi számlát befizetnem, hivatalos ügyben tárgyalnom. Persze szociális közhely, hogy a szülőkről való leválás korunk fiataljainak számára nagy probléma, ebben talán nem is vagyok olyan nagyon elmaradva. Ha még hozzávesszük, hogy mozgássérült vagyok, ezért korábban olyankor is másokra hagyatkoztam, amikor más nem tette volna, mert így volt kézenfekvő – még érthetőbb a helyzet. Ez az összkép viszont nemigen fér össze azzal, hogy valaki egy konkrét, ráadásul periférikus szellemi szakma elitjébe törekszik, magasan jegyzett szaktudományos helyeken publikál, és országos versenyeket nyer meg. Éreztem a mostani médiaszereplés során, hogy a riporterek nemigen tudnak ezzel kettősséggel mit kezdeni. Nem csodálom, én se tudok. Erre ma nincs szereotípiánk. A szórakozott professzor típusalakja köddé vált abban a kulturális elvárásrendszerben, ahol a műszaki innováció kéz alá hozta, s üzemszerűvé, vagyis kötelezővé tette az önmegvalósítást. Kényszerből terelődtek a beszélgetések a mozgássérültek társadalmi helyzetének értelmezése felé. Ezt én vállaltam, sőt, kezdeményeztem, de talán nem árt, ha tisztázom: ennek az útnak a valódi célja a szakmai és a mindennapi életvezetésem közti hosszú távú egyensúly megteremtése. Magamról ezt eddig is tudtam, arra viszont csak most jöttem rá, hogy ezt miért nem sikerült eddig kommunikálnom.

 

Az interjúkból úgy tűnhetett, hogy a lehetőség kuriózuma a szakmai része. Ez lehet, hogy igaz, de ezt csak utólag lehet megítélni.  Érdemes belegondolni: a magyar érettségizők legjava nagy arányban be sem lép a magyar felsőoktatásba, hanem rögtön külföldre felvételizik. Az Erasmus és a hasonló pályázatok nyomán pedig ma már szinte az számít szokatlannak, ha valaki nem vesz részt külföldi tanulmányúton. A felvételim így önmagában nem jelent eredményt (azért sem, mert tisztán mérhető pénzben).  Ezzel csak azt a lépést teszem meg, amit a korosztályom hozzám hasonlóan ambiciózus tagjai nagyobbrészt már megtettek. A lépés súlyát a Sólyom-ösztöndíj adja. Ezt viszont olyan országos versenyekre hivatkozva nyertem el, ahonnan hiányoztak az agyelszívás következtében már eleve külföldön tanulók, akikhez most igyekszem csatlakozni. Ha nem bíznék a kutatásom saját szakmai értékében, úgy is felfoghatnám, a szakmai utam csak most kezdődik. Holott csak most nyeri el a maga pontos helyét – nemcsak a mindennapisághoz, hanem az univerzálisan értett tudományossághoz képest is. QED.

 

 

 

Az odaút és a körülmények

 

A kiutaztatásomat a segítőmmel és a szüleimmel együtt a Magyarországi Evangélikus Egyház vállalta magára. Kisbusszal mentünk, az első nap végén a németországi Erlangenben aludtunk. Erre azért volt szükség, mert rengeteg holmit vittünk ki, és ezeket nem vagy csak igen körülményesen lehetett volna légi úton szállítani, mint pl. az elektromos kerekesszékemet. Az odaút több szempontból is kalandos volt. A kisbusz két nappal az indulás előtt szervizelésre kényszerült, és a szerelőműhely botrányosan hanyag és ellenséges magatartása miatt majdnem az indulás pillanatáig nem volt biztos, hogy vesztünk-e egy napot – és ezzel a szállás- és kompfoglalást – vagy sem. Az indulás a kitűzött reggeli időpontról este fél 8-ra csúszott, hajnali 3-ra értünk a szállásra. 4 órát aludtunk, és így időre értünk Calais-ba, a komphoz. Őszintén csodálom, hogy a sofőr ezt így végig merte és tudta csinálni.

A volán mögött egy nagyon régi kedves barátunk ült, végig sziporkázó szópárbaj ment a kocsiban. Az utazásban legjobban a rekeszizmom fáradt el… A másik kaland a komp volt. Most vagy idebiggyesztek egy ilyen-olyan leírást a tenger látványáról (és jobb esetben Nádas módján vekengek arról, hogy mennyire lehetetlen ezt szavakba önteni), vagy rábízom a dolgot a Google-re, akkor meg abba is hagyhatnám az egészet. Nem nézett ki éppenséggel rosszul, ha érthető, mire célzok.

Nehezen találtuk meg a szállásokat – a szüleim és a sofőr, akik csak az akklimatizálódás idejére jöttek ki, nem a kollégiumba szálltak meg. A kampuszra már a kollégiumi porta zárása után értünk, de hamar került egy kedves úr, érthetetlenül helybeli kiejtéssel, akitől átvehettük a kulcsokat.

A szállásom alapvetően kielégítő. Az akadálymentesítés figyelemre méltó, az elemi praktikum néhány kelléke hiányzik. Például a wc elektromosan emelhető, de fürdőszobaszekrény, törölközőtartó nincs. A szobám színe zöld, annak is a – hogy is mondják ezt illően? – kórházi árnyalata. Mindenesetre a holmim elpakolása után már kifejezetten otthonosan hat. Még néhány dologra rá kell kérdeznünk, pl. az ágy keskenyebb, mint az nekem kényelmes, kifolyik a víz a fürdőszoba küszöbe alatt, de a lényeget tekintve berendezkedtem.

Az első pár nap eltelt az adminisztrációval. Mint említettem, ez nekem önmagában kaland, pláne új helyen és idegen nyelven. Az ügyetlenkedéseimet hadd ne részletezzem, mindenesetre befizettem a tandíjat és az első negyedévi szállást - életem első milliós nagyságrendű tranzakciója, mármint forintban - és ma volt először, hogy eltaláltam valahova segítség nélkül a kampuszon belül.

Egy apró, de fontos tapasztalat: az ügyintézők itt örülnek, ha hozzájuk fordul valaki. Befordulok az irodába, ott ül az ügyem felelőse, és mosolyog. Őszintén-e vagy sem, ki tudja, végül is felfoghatom akár úgy is, hogy ez része a szolgáltatásnak, amiért fizetek, de akkor is. De gyér adminisztrációs múltam során már annyi savanyú csinovnyikkal hozott össze a balsors, hogy szerintem érthető, ha idegenkedem bármifajta dokumentatív tevékenységtől. Üdítően hat rám, hogy ez itt biztatóan egyszerű: semmi technicizált díszlet, fabútorok, laptop és elegancia.

 

A témavezetőmmel – supervisor – még nem találkoztam, de az első buli már megvolt, ahol megismertem Katrine-t, aki egy cserfes, drámapedagógia iránt érdeklődő Erasmus-hallgató Dániából. Körbelőttük egymás érdeklődését, és megegyeztünk, hogy legközelebb már úgy ülünk le beszélgetni, hogy nincs háttérzaj.

Csupa izgalommal nézek az elkövetkezendők elébe.