Jó régen nem írtam. Időközben hazamentem az ünnepekre, és ez rengeteg olyasmit letisztázott, amire már szeptemberi indulásomkor gondolnom kellett volna; ám mivel nem tudtam, hogy szükségem lesz rájuk, nem jutottak eszembe. Angliai peregrinációm érdemi szakasza tehát tulajdonképpen csak most kezdődik. Ebben az írásomban arról vallanék, hogy miért, azaz, hogy milyen felismerésekkel jöttem vissza.

Azt hiszem, a legfontosabb az, hogy a tanulmányutamnak nincsen általánosan megfogalmazható célja. Természetesen szükséges, hogy elvégezzek bizonyos teendőket magammal és a kutatásommal kapcsolatban, de hogy mindez miről szól, hogy miért fontos, és hogy végtére is mit és hogyan kell csinálnom, azt nem lehet előre kijelölni. Régóta foglalkoztat az a kérdés – merőben gyakorlati módon, nem így, ahogy most filozófiai módon felvetem a problémát – miért adatott az embernek az akaratlagos cselekvés képessége, vagy ha tetszik, a döntés lehetőségének délibábja, ha egyszer életünk legfontosabb történései nem vagy nem kizárólag rajtunk múlnak? A legegyszerűbb példa az ünnep, mondjuk a karácsony: tudjuk, hogy nem az előkészületektől lesz olyan, amilyen, mégse úgy várjuk, mint a szánkba repülő sült galambot.  Sőt, alkalmasint nem is illedelemből, valamiféle külsődleges elvárásnak megfelelve tesszük meg, amit ilyenkor tenni szoktunk. (El tudjuk képzelni a karácsonyt bármiféle megkülönböztető gesztus nélkül, egyszerű otthon töltött hétköznap gyanánt?) No, én pontosan úgy jártam, mint a család, amelyik elfelejt szembesülni az ünnep tartalmával, mert nem kérdezi meg magától, mire vágyik, milyen végállapot reményében buzgólkodik voltaképpen. Mintha létezne minden ízében ideális ünnep, vagy még inkább, mintha ez tervezetten előidézhető lenne.

Canterburybe érkezvén kimondatlanul is valamiféle használati útmutatóra, bevásárlólistára, bédekkerre, életreceptre számítottam, amelyet a kezembe nyomnak, s ezt követve eljutok az út céljához. Nem kaptam meg. Ugyan kitől is kaphattam volna? Ehelyett az első két és fél itt töltött hónapom sajátos kóválygással telt, bármiféle bemérési pont nélkül. Találkoztam emberekkel, akikkel fogalmam se volt, miről tudnék beszélgetni. Bementem a könyvtárba, azt se tudtam, hova kapjak. Sokszor előfordult, hogy otthon maradtam a kollégiumban spekulálni, mert odakinn nem tudtam mit kezdeni magammal és az időmmel. Betömtem néhány vállalhatatlan hézagot a filmes műveltségemben. Vagy épp azon gondolkoztam, mit kellene a magyar könyvtárakból elolvasnom; miközben itt volt az orrom előtt Európa egyik legjobban felszerelt egyetemi könyvtára. Összességében nem lehet azt mondani, hogy rosszul éreztem volna magam, sőt, kifejezetten kellemes volt ez az ősz, de nem voltam boldog, mert nem tudtam, miért jöttem ide. Vakáción voltam – még ha dolgoztam is – ezzel pedig az éves bioritmusom nem tudott mit kezdeni. Közben pedig kísértett a ködös benyomás, hogy ennek elvben eufórikusnak, hurráélmény-szerűnek kellene lennie, holott egyáltalán nem az.  Mindazt, ami eddig ezen a blogon megjelent, ennek fényében tessék újraolvasni.

Mert közben mégis történt velem döntő változás, ezzel szembesültem decemberben Magyarországon. Megnyugodtam. Nem, soha nem voltam szorongó alkat, holott akár lehettem is volna. Egyszerűen arról van szó, hogy a magam számára észrevétlenül nőttem fel. A környezetemre való testi ráutaltságom és az általános családi béke elmosták bennem a kamaszkori lázadás természetes késztetéseit. Ez kényelmes volt, mondhatni mindenkinek, de komoly kockázatokat rejtett magában. Ha ugyanis egy kamasz, a lehető legkevésbé vadul bár, de szakít a szüleivel, azzal kialakít magában egy dacot, amely egymagában képes lehet áthajszolni őt az önálló életkezdés nehézségein. Hogy ezt mennyire szenvedi meg, az más kérdés, talán azon múlik, hogy egyebekben mit visz magával otthonról. Nálam az úti csomag tökéletes volt, a hajtóerő viszont hiányzott. Ezt csak azért írom le ilyen részletesen, hogy világossá váljék: itt nem Pán Péter-esetről van szó. Én őszintén úgy éreztem, el kell távolodnom a családomtól, fel kell nőnöm, csak mivel nem tudtam lendületből átugorni a küszöböt, megpróbáltam ezt racionálisan megtervezni. Az keltett bennem mély, hosszú távú félelmeket, hogy rájöttem, ez lehetetlen. Az elszakadási krízis összecsúszott a kapunyitási pánikkal, így aztán lélekben az otthon és a külvilág közti senkiföldjén találtam magam, és nem értettem, miért nem tudok továbbmenni kifelé, ha egyszer tényleg ezt szeretném. Sokat segített, hogy elköltöztem a szüleimtől a szomszédba, még többet, hogy a lakótársam, majd a kedvesem a közelségükkel rögzítették az elválasztottságot, de véglegesen csak a teljes elszigeteltség zárta le a folyamatot. Ezt kaptam meg Canterburyvel. Megnyugodtam, és így most már volt honnan hazaérkeznem. Ez derült ki az utazásom céljaként, és ez a válaszom a karácsonyi előkészület és tervezhetőség dilemmájára is. A tevőleges, célszerűen tervezett fázisokra azért van szükségünk, hogy azok késszé formáljanak minket a tervezhetetlen történések fogadására. Mert ami váratlanul ér, értelmezésében az is ránk van utalva, viszont erre az értelmezésre még akkor is fel kell készülnünk, ha nem tudjuk, mi fog történni.

A többi, amire az otthonlétem kapcsán rájöttem, mind ebből következik. Időigényes volt az átállás erre az önképre, én viszont türelmetlen voltam. Azokban a korábban említett időszakokban, amikor külsődleges, érzékelhető értelemben nem csináltam semmit, valójában ezzel voltam elfoglalva. Ez úgy tűnt fel, hogy az ünnepek alatt már zavart a semmittevés, pedig épp akkor nem volt különösebb feladatom.

Az ünnepi idő az oda-visszaút körülményessége, a több családban várt párhuzamos jelenlét és egyéb egészségügyi bonyodalmak okán kissé kuszára sikeredett. Sok örömet hozott, a felszabadító stabilitást viszont csak az új év adta meg. Mivel ez a blog a tanulmányutam dokumentálására hivatott, ezt nem is részletezném. Azt viszont mindenképpen, hogy amint a fent említett általános tanulságok tudatosultak, szakmailag is könnyebbé vált elhelyeznem magam az új körülmények között.

December utolsó napjaiban konzultáltam itthoni témavezetőmmel, s ebből a beszélgetésből világossá vált, hogy pontosan mit is kell megírnom Canterburyben szakdolgozatként. Eddig nem volt egyértelmű számomra, hogy nemigen érdemes az itteni Molnár-fogadtatás filológiai részleteivel bíbelődnöm, legalábbis addig nem, amíg az angol nyelvű adaptációk dramaturgiájáról képet nem alkotok. A megbeszélésben az volt a legmeghökkentőbb, hogy nem lehetett eldönteni, melyikünk mondja ki épp a másik gondolatát. Visszacsatolva az általános felismerésekhez, ekkor hittem el igazán, hogy magamtól is képes leszek átlátni azt a bizonyos nemzetközi kontextust a kutatásomhoz. Mindenesetre most, hogy visszaérve nekiálltam, a szó szoros értelmében nem látok ki a munkából. Ezt a szöveget lelkiismereti okokból kezdtem írni, annyira rég adtam hírt magamról.

Canterburybe visszaérkezve egyébként szintén volt olyasféle benyomásom, hogy hazaértem, de ez ekkor már nem volt meglepő. Hamar visszaállt a napi rutin. Tíz nappal a szemeszter kezdete előtt értünk vissza, nagyon mély csönd volt a kampuszon. Ebben kényelmes volt kipihenni a fáradalmakat, különösen Jánosnak, a segítőmnek, aki akkor még javában szenvedett az influenzától. Aztán amint ő meggyógyult, én következtem. (Nem tudni, hogy a kedvesemtől kaptam el, vagy egyszerűen csak nem voltunk körbefűtve. A fűtés itteni működése máig rejtély mindkettőnk előtt.) A betegséget gyógyszer nélkül, extra takarókkal, teával átvészeltem, mostanra kutyabajom. Azóta a reggeli müzlit nem számítva tej helyett teán élek. Olcsóbb is – habár ez nem sokat számít, tudniillik az élelmiszer szinte olcsóbb, mint Pesten – meg kevésbé is hizlal. A tej ugyanis sokkal zsírosabb, mint Magyarországon.

A betegség csak az időbeosztás szempontjából volt igazán kellemetlen. Eredetileg úgy terveztem, hogy rápihenéssel együtt lesz három kényelmes napom dolgozni a következő szupervízióm előtt, ez másfélre zsugorodott. Szerencsére megértőek voltak, kaptam haladékot. Összeütöttem egy igen-igen vázlatos Molnár-portrét angolul. A találkozó fő tétje az volt, meg tudom-e győzni a témavezetőimet a Liliom bevonásáról a vizsgálatba. Ez az a Molnár-mű, amelyhez a mindenkori külföld a leginkább tudott kapcsolódni. Mivel eddig másról volt szó, először meglepődtek, aztán persze könnyen ráálltak a dologra. Abban állapodtunk meg, hogy bemutatom a Játék a kastélybant mint a Molnár-dramaturgia alapszólamát, és a Liliomot mint kivételt. Iszonyatos terjedelmet kérnek szakdolgozat címén (kb. 120 oldal), úgyhogy bőven indokolt a kettős fókusz.

Itt tartunk most. Még több posztra való közölnivalóm van, úgyhogy tényleg mindjárt folytatom.