Most tartok ott, mint az okos lány a mesében: itt is vagyok, meg nem is. Rengeteg minden kiderült, előkerült egy hajcsomó a fürdőszobám lefolyójából, lassan eltalálok a megfelelő helyekre a kampuszon. Az a felszabadító tágasság, hogy most aztán enyém a világ, még nem tört rám. Ezt vártam, de most kezd tetszeni, hogy lépésről lépésre érzem át a helyzetet.
Egyedül vagyok, gondolkozom. Szeretem ezt. Megszoktam. Itt elég nagy a bulikínálat, elmentem egy-kettőre, hogy ne maradjak ki semmi jóból, de arra jutottam, mint otthon: ez a helyzet nem nekem való. Itt ráadásul még erősebb ez az érzet, mert háttérzaj mellett lényegében semmit nem értek angolul. Érzem magamon a társasághiányt, de megnyugtat, hogy a célzott kapcsolatépítés jól megy, tehát csak idő kérdése a dolog. A múltkor megismert Katrine-nal pl. fecsegtünk egy jót a minap egy kávé mellett. Ha egy dán és egy magyar Angliában találkozik, elég sokáig tudnak egymásnak újat mondani. Színházról esett szó főleg persze, ő a gyakorlati oldal iránt érdeklődik, amit „emberi”-nek szokás nevezni. (Én ódzkodom ettől a szótól, annyira általános.)
Csatlakozott hozzánk egy Svájcból való antropológus barátnője is Katrine-nak, halk szavú tartózkodó személyiség; olyasvalaki, akire angol romantikus regényekben azt mondják: csendes teremtés. Nagyon meglepett, hogy amikor a beszélgetés mellékszálaként eszébe jutott Goethe, még körülírni se nagyon tudta, kire gondol. Az én pozíciómból tekintve még otthon is kihívás, hogy ne érezzen a környezetem a műveltség zsandárjának. Itt külön tudatosítanom kellett magamban, hogy az a fajta tablószerű, történeti elvű világirodalmi közkánon, ami nálunk annyira természetes (lévén a magyar nyelvközösség a nyugatiaknál sokkal erősebben fordításokra utalva), az ő iskolarendszerükben feltehetőleg ismeretlen. Ez a fajta tájékozottság sokkal kortársibb, azaz dinamikusabb és egyben esetlegesebb, mint a miénk.
A szakmaiságban ugyanezt a meglassúdottságot élem meg, mint a kapcsolatépítésben; pontosabban eseménytelen órák-napok után lökésszerűen és nagy tömegben jön az információ. Ez nagyon izgalmas és igen kimerítő, szinte egyfolytában fáradt vagyok emiatt. Szokom a ritmust.
Megvolt az első találkozásom a témavezetőmmel, vagyis a témavezetőimmel, merthogy hárman vannak. A kutatói szakoknak, tehát az ilyen mesterképzésnek és a PhD-nak is az a rendje itt, hogy minden egyes hallgató munkáját egy három tagú, ún. supervisory team felügyeli. A négyes (legalább) havi egyszer összeül, és megtanácskozzák a teendőket.
Az én esetemben természetesen ismerkedő alkalomról volt szó. A team vezetője Peter Boenisch, a kortárs német rendezői színház kitűnő ismerője, Thomas Ostermeier monográfusa, egy európai hírű szaktekintély. Alig szólt, csak moderált, végig diplomáciai módon viselkedett. A másik két résztvevő Shaun May és Philip Hager. Előbbi a komédiaelméletek és a filozófia kapcsolatával foglalkozik. Ehhez még a kinézete is illeszkedik: golyófej, alacsony termet, fekete keretes szemüveg, kis teret bejáró kézi gesztusok, szóval amolyan bölcsész geek. Sokkal gyorsabban gondolkozik, mint ahogy beszél, pedig szinte hadar; emiatt állandóan tétovaságot látni rajta, holott csak azt mérlegeli, hol is kezdje. Az utóbbi a tudományosság háttérmunkásai közül való, a kortárs brit színház mindenevő kutatója. Jellemző, hogy ő összegzett a végén. Róla még írok bővebben.
Maga a megbeszélés olyan érzést keltett bennem, mintha pszichológusnál lettem volna: visszajelzés nélkül beszéltettek, közel másfél órán keresztül; csak egy-egy kérdést szúrtak közbe. Ez azért volt nagy kihívás, mert egyrészt idegen nyelven, másrészt idegen kulturális környezetben kellett beszélnem az eddigi munkáimról, leginkább Molnár Ferencről. (Fel is rémlett egy másik Molnár Ferenc emlékezetes mondata.) Megkaptam a kérdést, miért pont ide jöttem ezzel foglalkozni. Puff neki.
Nos. A magyar szakirodalom attól hangos, hogy Molnár nevét három földrészen ismerik. A helyzet az, hogy ez kb. hetven éve volt így utoljára. Molnár a nyugat-európai és amerikai kulturális köztudatban a féltávoli érdekesség szerepét töltötte be. Így egy filmek és színházak számára dolgozó szöveggyártó ipar ügyes munkásaként vált alkalmazhatóvá, gyors lejáratú sikerért cserébe. Mivel az öreg sokat élt a tengerentúlon és a Broadway-Hollywood tengelynek egyébként is nagyobb a hatástörténeti hatótávja, mint bármilyen európai színházrepertoárnak, úgy sejtem, Amerikában jobban ismerik a nevét. Itt nem, pedig ez nekem most jól jött volna. Mi több: a témám itteni viszonylatban extrém mértékben történetinek, múltbelinek számít. Azt hittem, a műfaji kulcsszavak bemondásával elémbe jön az itteni kontextus. Nem jött, és nem is fog. Nekem kell megtalálnom. Az említett kérdésre azt válaszoltam, azért vagyok épp itt, mert itt nagyon más a színházi közeg, mint otthon, és épp a kontraszt érdekel. Innen már magától értetődővé vált, hogy a fordítás és az adaptáció mint környezetváltozás lesz Ariadné fonala. Innen indulok.
Sok mindenről írnék még, de egyelőre csak az óráról írok, amin részt vettem, mert ez még idekapcsolódik. Az órát Philip Hager tartotta, ő hívott meg rá. Az alkalom nagyon izgalmas volt tartalmában is, én most nem untatnám olvasóimat a szakmai részletekkel. A kurzus a közönség szerepeiről és ennek vizsgálhatóságáról szól a színházi folyamatban. Rendezőszakosok járnak rá. A következő meglepetések értek:
- Nincs kínos csend az órán. Lehetne itt pszichologizálni, hogy bezzeg ők meg mernek szólalni, nincsenek traumatizálva és effélék, ez biztos így is van. Én meghatározóbbnak érzem a kulturális oldalt: itt társalgás folyt, még ha speciális feltételekkel is. Senki nem érzi felelősségének, hogy ott helyben maradandót alkosson. Kiderült, hogy előzetesen képzettebb vagyok náluk elméletileg, de ez egyszerűen nem számított. Azt se tudom, rájöttek-e. Nem indult be a szokásos reflex, hogy kompenzációképp túlbeszélem az órát, és ezzel mintegy kimetszem magam a hallgatók köréből. Többször is hozzászóltam, de többen is aktívabbak voltak nálam.
- A meglehetősen elvont téma ellenére a beszélgetés fogalomkészlete teljesen mindennapi és gyakorlatias volt. A többség menet közben jött rá, mennyire nem kéznél lévő kérdéseket taglalunk. Ez hidalta át a nyelvi gátlásaimat: azt mondhatom, minden szót értettem, ez néha még otthon se volt igaz. Mintaértékűnek tekintem az eljárást.
- Az előbbiek együttes következményeképp az óra a moderáció tanári gyakorlatának mesterpéldája volt. Tanításmódszertani értelemben félig zárt volt, azaz főbb egységeiben tervezett volt a felépítése, de a köztes lépéseket beszélgetés formájában tettük meg. Korábban rászoktam, hogy egyszerre figyeljem a tanagyagot és a tanítás módját. Itt az volt a döbbenetes, hogy az utolsó pillanatig nem látszott a tervezettség, a cél. Rendkívül ügyesen el volt rejtve a beszélgetés irányítottsága. Igaz, ebben közrejátszott a csoport aktivitása is.
Összességében fokozatosan illeszkednek a helyükre a mozaikok. Remélem, innentől gyorsulnak az események. Rövidesen jelentkezem újra.
