Szeretettel üdvözlök minden Olvasót!

Ezt a felületet azért hoztam létre, hogy az érdeklődők tudják követni, hogy s mint megy a sorom idekint, Canterburyben. A lényeg:

SIKERÜLT! Kiértem, egyben vagyok, a körülmények kiválóak, sok bennem a várakozás; bár a környezetváltozás nagyon kimerített, és ezért lassabban vágok bele a kalandba, mint azt előre elképzeltem. Ez az első poszt ezt a kényelmesnél talán hosszabban fejti ki, mert nem tudom, ki miről tud pontosan, és szeretném az informáltságot egységesíteni.

Röviden az előzményekről

A terv régi, miszerint a University of Kent lehetne külföldi tanulmányaim helyszíne. Az ötlet Paul Allain (akkori tanszékvezető, most dékánhelyettes) budapesti előadása nyomán született meg. Ő és itthoni mentorom, Jákfalvi Magdolna tanárnő igen közeli kollegiális viszonyt ápolnak egymással, így a kapcsolat hamar létrejött. A szervezés érdemi része tavaly év elején indult meg, amikor elnyertem a Sólyom-ösztöndíjat, és ezzel egyáltalán fölmerülhetett a projekt tényleges megvalósítása. Valószínűleg sokat fogok még itt arról írni, hogy az angolok számára a külföldi egyetemi hallgatók fogadása egyszerűen üzleti kérdés, mint ahogy az ilyesmi mindig is az volt, a középkortól kezdve: aki fizet, jöhet. Ennek fontos következményei vannak – részemről leginkább az, hogy pénzt kellett előteremtenem az útra, mégpedig sokat. Ezzel és a személyi segítésemmel kapcsolatban is komoly szervezési elmaradásaim voltak. Így amikor tavaly nyáron a szüleimmel kilátogattunk ide, hogy pontosítsuk a feltételeket, egyértelművé vált, hogy az utat el kell halasztanom egy évvel.

Eltelt ez az év, közben különköltöztem a szüleimtől, szereztem elektromos kerekesszéket, kedvesem lett, lediplomáztam itthon, stb. A szervezés folyt tovább, részben örökölve a korábbi gyerekbetegségeket. (Én ennek a folyamatnak a során kezdtem el megtanulni pályázni, időzíteni a hivatalos ügyeim intézését, nagyobb összegben pénzt kezelni. Ma sem mondom magam gyakorlottnak ezen a téren, sőt.) Az események akkor gyorsultak fel, amikor Laborczi Dóra interjúja nyomán médiabummá nőtte ki magát a tervem. Nagyon sok médium megkeresett, és az ügy pillanatok alatt országoyíssá vált. Egészen elképesztő helyekről és méretben kaptam támogatást. Az összegek a 2.000 Ft-tól a 10 000 dollárig terjedtek. S miközben persze arányaiban messze az utóbbi, Énekes Dániel adománya lendített a dolgon a legtöbbet, közben folyvást ott járt a fejemben a példázat a szegény asszony két fillérjéről (Mk 12, 41-45.). Nem hittem volna, hogy az emberi hálának létezik olyan nagyságrendje, ami ennek kapcsán máig elfog.

Segítőjelöltek is bőven akadtak, a legkülönbözőbb hátterekkel, motivációval. Nagyon nehéz volt választani. Állásinterjút kellett tartanom, holott munkavállaló sem voltam még soha. Rengeteg kezdő gyakorlati hibát elkövettem ennek során, talán még előkerül valaki, akinek még mindig nem válaszoltam… Szóval sok vargabetű jött közbe, de végül megoldódott ez is. A segítőmről annyit, hogy merő lelkesedésből, idevágó szakmai háttér nélkül jelentkezett (hacsak az állatgondozást nem vesszük annak, de ezt tán jobb, ha antropológiailag nem gondoljuk végig). Éppen az volt beszédes, mennyire nem a referenciák számítanak egy ilyen munkakör betöltésénél. A vele való együttműködés minősége döntött az együtt töltött próbanap során. Bővebbet nem írok róla, még a végén elolvasná, és ki tudja, hová fajulna a helyzet. Elég talán annyi, hogy alkatilag benne az Iskola a határon Szeredy Daniját látom megtestesülni, és ez ebben a helyzetben a legjobb, amit el lehet képzelni.

A tanulmányi rész ezalatt bonyolódott. Június közepén kiderült, hogy az a mesterszak, amire előzőleg már felvettek (European Theater), elegendő jelentkező híján nem indul. Adminisztratív megfontolásokból átírattam a jelentkezésemet a „Theater Making” nevű programba, ez színházrendező szakot jelent. Én ugyan tudós (ezen belül, ahogy mifelénk mondják, „elmélész”) volnék, de sebaj, gondoltam, csak szabaduljak be egyszer az egyetem könyvtárába, onnantól már az sem érdekel, ha nem lesz diplomám. Aztán megtaláltam, hogy van az egyetemnek ún. kutatói mesterszakja (research MA program). Ez egyfajta elő-doktorit jelent, témavezetett kutatással. Augusztus közepére jutottam odáig, hogy megírjam a kutatási tervet, csak már nem láttam értelmét, olyan közel volt a szeptember.  S aztán amikor már a konkrét felveendő órák egyeztetéséről leveleztünk, szóltak, hogy talán ez mégis jobban passzolna hozzám a kutatói szak, mit szólok hozzá. Összevakartam egy kutatási tervet (igen, ez a jó szó), elfogadták, átjelentkeztem. Az előkészületek sikerrel zárultak.

Itt megállnék egy megjegyzés erejéig. Akinek nincs most kapacitása spekulálni, ugorjon egy blokknyit.

Én most úgy érzem, ezt az utat legalább annyira nehéz volt előkészíteni és elindítani, mint végigcsinálni. Másképp fogalmazva: a projekt szakmai oldalát könnyen el tudom képzelni, évek óta hasonlót csinálok itthon. Az elmúlt évig bezárólag viszont én a szüleimmel éltem. Ez nemcsak azt jelentette, hogy ők tartanak el, hanem hogy az önállóság elemi formái kihívást jelentettek és részben jelentenek ma is a számomra. Az angliai út terve kapcsán készítettem életem első költségvetését. Most tanultam meg, hogy a hivatali protokollok szerint mikorra reális választ várni, és meddig illik válaszolni levélben vagy telefonon. Most kellett életemben először több hétre előre terveznem, közüzemi számlát befizetnem, hivatalos ügyben tárgyalnom. Persze szociális közhely, hogy a szülőkről való leválás korunk fiataljainak számára nagy probléma, ebben talán nem is vagyok olyan nagyon elmaradva. Ha még hozzávesszük, hogy mozgássérült vagyok, ezért korábban olyankor is másokra hagyatkoztam, amikor más nem tette volna, mert így volt kézenfekvő – még érthetőbb a helyzet. Ez az összkép viszont nemigen fér össze azzal, hogy valaki egy konkrét, ráadásul periférikus szellemi szakma elitjébe törekszik, magasan jegyzett szaktudományos helyeken publikál, és országos versenyeket nyer meg. Éreztem a mostani médiaszereplés során, hogy a riporterek nemigen tudnak ezzel kettősséggel mit kezdeni. Nem csodálom, én se tudok. Erre ma nincs szereotípiánk. A szórakozott professzor típusalakja köddé vált abban a kulturális elvárásrendszerben, ahol a műszaki innováció kéz alá hozta, s üzemszerűvé, vagyis kötelezővé tette az önmegvalósítást. Kényszerből terelődtek a beszélgetések a mozgássérültek társadalmi helyzetének értelmezése felé. Ezt én vállaltam, sőt, kezdeményeztem, de talán nem árt, ha tisztázom: ennek az útnak a valódi célja a szakmai és a mindennapi életvezetésem közti hosszú távú egyensúly megteremtése. Magamról ezt eddig is tudtam, arra viszont csak most jöttem rá, hogy ezt miért nem sikerült eddig kommunikálnom.

Az interjúkból úgy tűnhetett, hogy a lehetőség kuriózuma a szakmai része. Ez lehet, hogy igaz, de ezt csak utólag lehet megítélni.  Érdemes belegondolni: a magyar érettségizők legjava nagy arányban be sem lép a magyar felsőoktatásba, hanem rögtön külföldre felvételizik. Az Erasmus és a hasonló pályázatok nyomán pedig ma már szinte az számít szokatlannak, ha valaki nem vesz részt külföldi tanulmányúton. A felvételim így önmagában nem jelent eredményt (azért sem, mert tisztán mérhető pénzben).  Ezzel csak azt a lépést teszem meg, amit a korosztályom hozzám hasonlóan ambiciózus tagjai nagyobbrészt már megtettek. A lépés súlyát a Sólyom-ösztöndíj adja. Ezt viszont olyan országos versenyekre hivatkozva nyertem el, ahonnan hiányoztak az agyelszívás következtében már eleve külföldön tanulók, akikhez most igyekszem csatlakozni. Ha nem bíznék a kutatásom saját szakmai értékében, úgy is felfoghatnám, a szakmai utam csak most kezdődik. Holott csak most nyeri el a maga pontos helyét – nemcsak a mindennapisághoz, hanem az univerzálisan értett tudományossághoz képest is. QED.

Az odaút és a körülmények

A kiutaztatásomat a segítőmmel és a szüleimmel együtt a Magyarországi Evangélikus Egyház vállalta magára. Kisbusszal mentünk, az első nap végén a németországi Erlangenben aludtunk. Erre azért volt szükség, mert rengeteg holmit vittünk ki, és ezeket nem vagy csak igen körülményesen lehetett volna légi úton szállítani, mint pl. az elektromos kerekesszékemet. Az odaút több szempontból is kalandos volt. A kisbusz két nappal az indulás előtt szervizelésre kényszerült, és a szerelőműhely botrányosan hanyag és ellenséges magatartása miatt majdnem az indulás pillanatáig nem volt biztos, hogy vesztünk-e egy napot – és ezzel a szállás- és kompfoglalást – vagy sem. Az indulás a kitűzött reggeli időpontról este fél 8-ra csúszott, hajnali 3-ra értünk a szállásra. 4 órát aludtunk, és így időre értünk Calais-ba, a komphoz. Őszintén csodálom, hogy a sofőr ezt így végig merte és tudta csinálni.

A volán mögött egy nagyon régi kedves barátunk ült, végig sziporkázó szópárbaj ment a kocsiban. Az utazásban legjobban a rekeszizmom fáradt el… A másik kaland a komp volt. Most vagy idebiggyesztek egy ilyen-olyan leírást a tenger látványáról (és jobb esetben Nádas módján vekengek arról, hogy mennyire lehetetlen ezt szavakba önteni), vagy rábízom a dolgot a Google-re, akkor meg abba is hagyhatnám az egészet. Nem nézett ki éppenséggel rosszul, ha érthető, mire célzok.

Nehezen találtuk meg a szállásokat – a szüleim és a sofőr, akik csak az akklimatizálódás idejére jöttek ki, nem a kollégiumba szálltak meg. A kampuszra már a kollégiumi porta zárása után értünk, de hamar került egy kedves úr, érthetetlenül helybeli kiejtéssel, akitől átvehettük a kulcsokat.

A szállásom alapvetően kielégítő. Az akadálymentesítés figyelemre méltó, az elemi praktikum néhány kelléke hiányzik. Például a wc elektromosan emelhető, de fürdőszobaszekrény, törölközőtartó nincs. A szobám színe zöld, annak is a – hogy is mondják ezt illően? – kórházi árnyalata. Mindenesetre a holmim elpakolása után már kifejezetten otthonosan hat. Még néhány dologra rá kell kérdeznünk, pl. az ágy keskenyebb, mint az nekem kényelmes, kifolyik a víz a fürdőszoba küszöbe alatt, de a lényeget tekintve berendezkedtem.

Az első pár nap eltelt az adminisztrációval. Mint említettem, ez nekem önmagában kaland, pláne új helyen és idegen nyelven. Az ügyetlenkedéseimet hadd ne részletezzem, mindenesetre befizettem a tandíjat és az első negyedévi szállást - életem első milliós nagyságrendű tranzakciója, mármint forintban - és ma volt először, hogy eltaláltam valahova segítség nélkül a kampuszon belül.

Egy apró, de fontos tapasztalat: az ügyintézők itt örülnek, ha hozzájuk fordul valaki. Befordulok az irodába, ott ül az ügyem felelőse, és mosolyog. Őszintén-e vagy sem, ki tudja, végül is felfoghatom akár úgy is, hogy ez része a szolgáltatásnak, amiért fizetek, de akkor is. De gyér adminisztrációs múltam során már annyi savanyú csinovnyikkal hozott össze a balsors, hogy szerintem érthető, ha idegenkedem bármifajta dokumentatív tevékenységtől. Üdítően hat rám, hogy ez itt biztatóan egyszerű: semmi technicizált díszlet, fabútorok, laptop és elegancia.

A témavezetőmmel – supervisor – még nem találkoztam, de az első buli már megvolt, ahol megismertem Katrine-t, aki egy cserfes, drámapedagógia iránt érdeklődő Erasmus-hallgató Dániából. Körbelőttük egymás érdeklődését, és megegyeztünk, hogy legközelebb már úgy ülünk le beszélgetni, hogy nincs háttérzaj.

Csupa izgalommal nézek az elkövetkezendők elébe.